„Több ezer éve már ennek, akkoriban a nők uralkodtak: a törzsben és a családban az anyákat és a nagyanyákat tisztelték, nekik engedelmeskedtek, s ha lány született, az sokkal többet ért egy fiúnál.
Élt a faluban egy ősanya, százéves vagy több is lehetett tán, mindenki királynőként tisztelte és félt tőle, noha már emberemlékezet óta a kisujját sem mozdította, és egy szót sem szólt.
Napokon át csak üldögélt kunyhója bejárata előtt, szolgáló rokonok kísérete vette körül, és a falu asszonyai hódolni járultak elébe, előadták neki ügyes-bajos dolgaikat, elvitték hozzá gyermekeiket, hogy megáldja őket.
Eljöttek hozzá a terhesek, kérték, érintse meg testüket, s adjon nevet a várva-vártnak. Az Ősanya olykor áldóan fölemelete kezét, olykor csupán bólintott vagy a fejét rázta, vagy meg sem mozdult. Szó csak ritkán hagyta el ajkát. Éppen csak ott volt; ott volt és kormányzott, ott ült őszessárga haj laza tincsekben lógott, bekeretezve kiaszott arcát, messzire látó sasszemét. Csak ült és fogadta a hódolatot, az ajándékokat, kéréseket, híreket, tudósításokat, panaszokat.
Csak üldögélt, és mindenki tudta róla, hogy hét leány anyja, és sok-sok unoka és dédunoka nagyanyja és dédanyja. Csak ült ott, és éles vonású ráncai s barna homloka mögött ott élt a bölcsesség, hagyomány, a jog a falu erkölcse és tisztessége.
Tavaszi este volt, felhős, korán alkonyodó. A vályogkunyhó előtt nem maga az Ősanya ült, hanem a lánya. Ő is majdnem olyan ősz és méltóságteljes volt, s nem sokkal fiatalabb, mint az Ősanya. Ott ült és pihent, ülőhelye a küszöb volt, egy lapos sziklakő, melyet hideg időben állatbőrrel borítottak be. Távolabb, a földön, a homokban vagy a fűben néhány gyerek, egy –két asszony és fiú guggolt félkörben. Azért guggoltak itt minden este, amikor nem esett vagy fagyott, mert hallani akarták az Ősanya lányát: a meséit, a történeteit, vagy bölcs mondásait. Régebben maga az Ősanya beszélt, de most már túlságosan öreg volt, többé nem közlékeny, és az ő helyén kuporgott és mesélt a lánya. Mint ahogy minden történetét és bölcs mondását a dédanyjától örökölte, a hangját is tőle kapta, az övé volt alakja, tartása, mozdulatai és beszédének csöndes méltósága is. A fiatalabb hallgatók is jobban ismerték őt mint az anyját, és szinte már semmit sem mondtak arról, hogy a aki a törzs történeteit és bölcsességeit közli velük valaki másnak a helyén ül. Szájából esténként a Tudás forrása folyt, fehér haja alatt a törzse kincsét őrizte, lágyan barázdált öreg homloka alatt az emlékek és a település szelleme lakozott. Ha valaki tudott a bölcsmondásokról és történetekről, az tőle tudta. Rajta és az Ősanyán kívül csak még egy tudós valaki volt a törzsben, ő azonban rejtve maradt – egy titokzatos és nagyon hallgatag ember: az Időjárás-csináló vagy Esőcsináló.
A hallgatók közt ott kuporgott Knecht, a kisfiú is, és mellete egy kisleány, akit Adának hívtak. Ezt a kislányt, kísérgette, és gyakran oltalmazta is. Voltaképpen nem szerelemből – erről még semmit sem tudott, hisz ő maga is gyermek volt -, hanem azért, mert Ada az Esőcsináló lánya volt.
Őt, az Esőcsinálót, Knecht nagyon tisztelete és csodálta, az Ősanyán és a lányán kívül senki mást ennyire. De azok nők voltak. Tisztelni lehetett őket, és félni is tőlük, de senkinek sem támadhatott olyan gondolata vagy kívánsága, hogy azzá váljék, amik ők voltak. Az Esőcsináló viszont nehezen megközelíthető ember volt, s egy fiúnak nem volt könnyű a közelébe férkőznie. Kerülőutakon kellett járnia, és az Esőcsinálóhoz vezető kerülőutak egyike volt, hogy gondját viselje a gyermekének. Amilyen gyakran csak tehette, magával vitte őt az Esőcsináló kissé félreeső kunyhójából, hogy esténként az öreganyó kuckója előtt ülhessenek, és mesélését hallgassák, aztán ismét hazavitte a kislányt. Ma is így tett, most éppen mellette guggolt a homályba merülő csapatban, és hallgatta az anyót.
Az Ősanya ma a boszorkányfaluról mesélt. A mese így szólt:
- Hébe-hóba egy-egy faluban akadnak asszonyok, akik gonosz természetűek, és senkinek sem akarnak jót. Az ilyen asszonyoknak többnyire nem születik gyerekük, s közülük némelyik olyan gonosz, hogy a faluban többé nem akarják megtűrni. Ilyenkor éjnek idején elfogják az asszonyt, a férjét megkötözik, őt magát megvesszőzik, aztán messzire űzik az erdőkbe mocsarakba, átkot mondanak rá, és otthagyják. A férfi köteleit aztán ismét feloldozzák, és ha nem túlságosan öreg, akkor összeállhat más asszonnyal. A kiűzött asszony azonban, ha el nem pusztul, tovább bolyong az erdőben és mocsarakban, megtanulja az állatok nyelvét, és ha sokáig kószált és vándorolt, egy napon egy kis falut talál, amelyet Boszorkányfalunak hívnak. Ott él együtt minden gonosz asszony, akit a falujából kiűztek, ott gyűltek össze és saját falut teremtettek maguknak. Ott élnek, aljaskodnak és varázsolnak, és mivel nekik nincs gyermekük, szívesen csalogatnak magukhoz gyermekeket az igazi falból, és ha a gyermek eltévedt az erdőben, és soha többé nem kerül elő, akkor talán nem is a mocsárba fulladt bele, vagy a farka tépte szét, hanem egy boszorkány vezette tévútra, s ő csábította magával a Boszorkányfaluba. Annak idején, amikor kislány voltam, és a nagy mamamám volt a legöregebb a faluban, egy lány egyszer másokkal együtt az áfonyásba ment, és ahogy az áfonyát szedte, elfáradt és elaludt. Kicsiny lány volt még, a haraszt befedte, s a többi gyerek tovább ment, s mit sem vett észre. Csak amikor visszatértek a faluba, s már beesteledett, akkor látták, hogy a kislány nincsen már velük. Fiatal legényeket küldtek ki az erdőbe, akik késő éjszakáig keresték és kiáltoztak utána, aztán visszajöttek, mert nem találták. A kislány azonban, amikor kialudta magát, s felébredt, egyre mélyebbre tévedt az erdőben. S minél jobban félt, annál gyorsabban futott, de már régóta nem tudta merre jár. Egyre távolabb került a falutól, egészen oda, ahol még soha senki sem járt. Nyakában a háncs fonálon lógó vadkanagyart viselt. Az apja ajándékozta neki, a vadászatról hozta magával. Egy kőszilánkkal lyukat fúrt belé, ezen lehettet áthúzni a fonalat, de előzőleg vadkan vérében háromszor kifőzte az agyarat, és jó varázsigéket kántált közben. Az ilyen vadkanagyar sok gonosz varázslattól megvédte tulajdonosát. Egyszerre csak egy asszony lépett elő a fák közül, egy boszorkány, nyájas arcot vágott és így szólt: „Köszöntlek, kedves gyermekem! Eltévedtél? No gyere csak velem, én haza viszlek.” A kislány vele tartott. De eszébe jutott, mit mondott neki az anyja és az apja: Hogy idegennek sohasem szabad megmutatnia a vadkanagyarat, s ezért menetközben észrevétlenül leoldotta a háncsfonálról, és ruhája övébe dugta. Az idegen asszony órákon át ment-mendegélt a kislánnyal, már éjszaka volt, mire a faluba értek, de nem a mi falunkba ám, hanem a Boszorkányfaluba. Itt a kislányt bezárták egy sötét istállóba, a boszorkány meg nyugovóra tért a kunyhójába. Reggel azt kérdezte a boszorkány: „Nincs nálad egy vadkanagyar?” A gyermek azt felelte, hogy nincs, volt ugyan, de elveszette az erdőben, s meg mutatta a boszorkánynak háncsszalagját, amelyen már nem lógott az agyar. Ekkor a boszorkány elővett kőfazekat, amelyben föld volt, s a földben háromféle növény. A gyermek ránézett a növényekre, és megkérdezte, mik ezek. A boszorkány az első növényre mutatott és azt mondta: „Ez az anyád élete.” Majd a másodikra mutatott és azt mondta: „Ez az apád élete”. Aztán a harmadik növényre mutatott: „Ez pedig a te életed. Amíg ezek a növények zöldellnek és növekszenek, addig ti is éltek, és egészségesek vagytok. Ha valamelyikük hervad, akkor az, akinek az életét jeleni, megbetegszik. Ha egyet kitépnek közülük, mint ahogy én most ki fogok tépni egyet, akkor meg kell halnia annak, akinek az életét jelképezi..” Megragadta hát az apa életét jelentő növényt, húzni kezdte, s amikor már egy kissé kihúzta, és látni lehetett a fehér gyökér egy darabját, növény nagyot sóhajtott…
Ezektől a szavaktól úgy ugrott föl Knecht mellől a kislány, mintha kígyó marta volna meg, felsikoltott, s hanyatt-homlok elrohant. Sokáig küszködött a félelmével, melyet a történet okozott, de most már nem bírta tovább. Egy öregasszony nevetett. A hallgatóságból sokan éppúgy féltek, mint a kislány, de türtőztették magukat és ülve maradtak. Knecht viszont, mihelyt föleszmélt a mesehallgatás és a szorongás álmából, szintén fölpattant, és a kislány után iramodott. Az Ősanya tovább mesélt.
Az Esőcsináló kunyhója a halastó közelében állt, s Knecht is errefelé kereste az elszaladt kislányt. Hívogató, megnyugtató dünnyögéssel, énekszóval és zümmögéssel próbálta csalogatni, olyan hangon, ahogyan a nők hívják a tyúkokat: hosszan elnyújtva, édesen, hogy megbűvöljék. – Ada- kiáltozta és dalolta -, Ada, Adácska, jer ide. Ada, ne félj, én vagyok az, Knecht. - Így dalolt újra meg újra, és mielőtt még egy szavát hallotta, vagy látott volna valamit a lányból, hirtelen a kezén érezte a gyermek puha kis kezét. Az úton állt, háttal a kunyhó falának támaszkodva, s itt várta, mióta meghallotta kiáltozását. Föllélegezve csatlakozott, simult hozzá, hiszen nagynak és erősnek, már-már férfinak látta. Megrémültél, ugye? – kérdezte Knecht. – Nem kell félned, senki sem bánt, Adát mindenki szereti. Gyere, hazamegyünk. – A kislány még egy kicsit reszketett és hüppögve, de már nyugodtabb volt, s hálásan és bizalommal ment vele.
A kunyhó ajtajából gyengén pirosló fény derengett. Odabent az Esőcsináló a tűzhely fülé hajolt, lelógó haján világló-vörösen csillant a fény.
Égette a tüzet, és két kis csuporban valamit főzött. Knecht, mielőtt Adával belépett volna, kintről kíváncsian nézte néhány pillanatig. Rögtön látta, hogy itt nem valami ételt főznek, hiszen azt más edényekben szokták, s különben is ehhez már túl későre jár. De az Esőcsináló már hallotta jöttüket. – Ki az ott az ajtóban? – kiáltott fel. Tessék! Befelé! Te vagy az Ada? Fedőt tett csupraira, parázsba, hamuba tette őket, s aztán megfordult.
Knecht még mindig a titokzatos csuprok felé sandított, kíváncsi volt, tiszteletteljes és elfogódott, mint mindig, ha belépett ebbe a kunyhóba. Annyiszor tette ezt, ahányszor csak tudta, mindenféle indítékot és ürügyet fölhasznált, de közben folyton a csöndes szorongásnak ez a félig csiklandós, félig óva intő érzése fogta el, amelyben a sóvár kíváncsiság és öröm a félelemmel viaskodott. Az öreg nyilván látta, látnia kellett, hogy Knecht régóta követi, s mindenütt felbukkan, ahol ottlétét gyaníthatja. Vadászként jár a nyomában, és szolgálatait, társaságát némán kínálja fel neki.
Turu, az Esőcsináló, fénylő ragadozómadár-szemmel nézett rá. – Mit akarsz itt? Kérdezte hűvösen. – Ez, fiam nem megfelelő időpont, hogy idegen kunyhóba látogassál.
-Adát hoztam haza, Turu mester. Az Ősanyánál voltunk, hallgattuk, hogy mesél a boszorkányokról, s Ada egyszer csak megrémült, felsikoltott, s akkor én hazakísértem. Az apa a kislányhoz fordult: - Gyáva kis nyuszi vagy, Ada. Okos lányoknak nem kell félniük a boszorkányoktól. És te okos kislány vagy, nem?
-Az hát, De a boszorkányok mindenféle gonosz varázslatot tudnak, és ha valakinek nincs vadkanagyara…
-Úgy, szóval vadkanagyart szeretnél, mi? Majd meglátjuk. De én tudok valamit, ami annál is jobb. Ismerek egy gyökeret, olyat hozok neked, ősszel majd megkeressük és kiássuk. Ez az okos kislányokat minden varázslattól megóvja, sőt még csinosabbá is teszi őket.
Ada mosolygott és örült. Már megnyugodott, mióta a kunyhó szaga és az a kis tűz fény vette körül. Knecht tétován kérdezte: Nem kereshetném meg én azt a gyökeret? Ha leírnád nekem…
Turu összehúzta szemét. Ezt sok kisfiú szeretné tudni – mondta, de hangja nem volt rosszindulatú, csak kissé gúnyos. – Még rá érsz. Talán ősszel.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése